…az anyasággal kezdődött. Az átlagos kétgyerekes anyukák boldog mindennapjait éltem, egy huncut négy és fél éves kislánnyal és egy tündéri egyéves kisfiúval.

Kacsaláb, nem jó! Meghűlt, eheted. Rajzold meg a napocskát is! Készítsünk Apának sütit! Szép lett a gyöngynyakláncom? Cuki ez a gyurmaember-család! Anya nézd, a Kicsi rajzol! Ültethetünk mi is virágot a homokozóba?… Imádtam!

Aztán egyszer csak „nehezek” lettek a napok. A kislányom egész nap pityergett, látszólag ok nélkül. A tehetetlenség sokféle reakciót indított be nálam, először türelmesen próbáltam megfejteni, mi történhetett. De ezt a türelmet napokig, hetekig, hónapokig (!) nem lehet fenntartani, ráadásul a síráshoz idővel több egyéb, nyomasztó dolog is társult. Nem mert kimenni az ajtón és engem sem engedett ki, sírva állta el az utat. Minden nap küzdelem volt, hiszen oviba jártunk! A részletekbe inkább nem megyek bele. Majd én is „fellapoztam” az internetet, mely szerint a kislányom agorafóbiás tüneteket produkál, aminek lényege, hogy fél kilépni a külvilágba. Az egyik anyuka javaslatára jutottunk el kineziológushoz. Az első találkozás életem meghatározó
élménye volt. A megállapítás: a kislányomat magzati korának utolsó hetében valamiféle trauma érte, ami egyértelműen velem, az én negatív élményemmel volt összefüggésben. Azonnal tudtam, miről van szó, hiszen arra a napra vártuk a kislányunk születését, életem legfontosabb, legszebb pillanatára készültem…ehelyett borzalmas nap lett. Mondanom sem kell, a kislányom aznap nem akart megszületni (csak egy hét múlva érkezett), hiszen „anyának sem jó odakinn”. Csak idő kérdése volt, hogy ez a tudatalattijában tárolt „lenyomat” mikor kerül felszínre.

Onnantól kezdve, ha bármilyen probléma felütötte a fejét, kértem az időpontot és meg”oldottuk”. Ennyire egyszerű. Így nőttek fel a gyerekek; ha érezték, hogy valami nem stimmel (akár tanulásban, akár pl. az alvást illetően stb.), szóltak és mentünk.

És van egy másik, ehhez köthető, párhuzamos szál az életemben: a munka. Évekig a médiában dolgoztam, ami csak látszólag volt egyszerű. Felvételről dolgozni még mókás is, de élő adásban megszólalni, akár rádióban, akár tv-ben, nem volt „kényelmes”, főleg az elején. De hála érte, volt nekem egy kineziológusom, aki felszabadította bennem azokat a kommunikációs gátakat, amelyek blokkokat képeztek bennem akkor, amikor közönség előtt kellett szerepelnem. Azóta tudom, minden helyzetre van megoldás, „kioldás”.

A fentiekből kiindulva nem volt kérdés, hogy egy napon én is a segítők oldalán találom magam…

 Várlak Téged is szeretettel, hogy harmóniában, boldogan élhess a mindennapokban.